Noha sok-sok videós beszámoló került ki az oldalra a VB-ről, melyben a fiúk szakmailag alaposan kielemezték az élményeiket és érzéseiket, tartozom még egy kis írással. Ha egy gyermek komolyabban belevág valamibe, akkor a szülő először csak pislog, hogy mi ez, figyel, csóválja a fejét, aztán támogat, és drukkol ezerrel. Közben a dolgok egyszerűen elkezdenek folyni, megtörténni, és egyszercsak Kínában találjuk magunkat beleértve Oszi 13 éves húgát, Timit is. Na jó, kicsit azért készültünk rá, mondjuk hónapokig.


De végül egy hosszú, meg egy még hosszabb repülés, végül egy már önkívületben töltött 4 órás buszút után tényleg a Kelet-kínai tenger partján ültünk egy szállodában. Előttünk egy-egy nagy tál pirított tészta, amiből mindenféle csápok, ollók és kagylóhéjak kandikálnak ki, és csupa jó fej ember vesz körül. A kínai szállodai személyzet és a transzportbuszok sofőrjei, valamint a verseny helyszínére kiszervezett, és huszonkilencedszer is „erre-erre tessék” karmozdulattal mosolyogva hajlongó kínai középiskolásokon kívül csak a FAI tagjaival, a 110 mindenféle nációjú pilótával és pereputtyával találkoztunk 5 napig. Ez az 5 nap igazán jó hangulatban telt, nemcsak a fiúk bandáztak, hanem én is. Jöttem-mentem, figyeltem, ki mit csinál, haverkodtam.

Voltunk már pár versenyen, így Timi, aki nem repül, egy fél könyvtárat hozott magával. A 6db, egyenként 500 oldalas regényből a hazafelé is hosszú utazásra alig maradt valami (boldog volt, hogy pihenhet és olvashat). A gyakorlónapot a fiúk a pályán, mi lányok kettesben a szállodában és a tengerparton sétálva töltöttük, kicsit felfedeztük a környéket, pihentünk, napozgattunk a teraszon, lecsekkoltam a konditermet. Ez igazán nyugalmas nap, ami nagyon jól esett a hosszú utazás után.


Másnap együtt mentünk a verseny helyszínére megnézni a dobolós-sárkányos megnyitót, kicsit felfedeztük a pálya környékét. Innentől kezdve a szálloda és a versenyhelyszín között hol a transzportbusszal, hol gyalogosan közlekedve töltöttem a napjaimat. Itt-ott összefutottam gyermeküknek és csapatjaiknak szurkoló szülőkkel. Egyik alkalommal Changhyeon Kang anyjával beszélgettem a buszon. Akkor még nem tudtam, hogy ki a fia, de ő is még csak csak izgult. Volt a VB-nek egy hátsó színtere is, egy sajátos vidáman izgulós kísérő-hangulattal.


Örültem a fiúk sikeres repüléseinek, és aggódtam, amikor az időmérős anomália miatt órákon át vártak rá, hogy történjen valami, majd késő estébe nyúlóan fagyoskodva repültek (meg attól is féltem, éhen halnak, de persze megoldották – viszont valószínűleg most azok is végleg leszoktak a dobozos, forró vízzel felöntős kínai ízű tésztáról, akik eddig olykor ráfanyalodtak). Közben Timivel, miután semmi mással nem tudtunk hozzájárulni a fiúk sikeres repüléséhez, próbáltunk transzcendentálisan hatni a dolgokra, és minél több „csí”-t küldeni nekik.

Ez talán még mindig jobb, mintha csak ott ülne az ember, mint egy rakás ideggóc, és hülyeségeket kérdezne. Utólag már elárulhatom, hogy engem minden beragadt rajt, minden crash padlóra tesz, tiszta ideg vagyok, amikor a mieink teszik rajthoz a gépet. És visítani meg ugrálni tudtam volna örömömben, amikor nagy neveket előztek, tovább jutottak. Örülök, hogy ott lehettünk, hogy közelről átélhettük a magyar csapat sikereit, és hogy ennek mi is részesei lehettünk. A VB után volt még egy kis dolgunk Kínában, maradtunk pár napot, de nagyon nehéz volt elbúcsúzni a hazautazóktól a Shanghai-i repülőtéren. Bármi is lesz 2020-ban, már elkezdtem gyűjteni nekik a „csí”-t…